Állnak a zebránál, percek óta. Nem vált a lámpa. Az előbb elkanyarodott egy autó, zöldet kapott. Látszott a sofőr arcán a meglepetés, hiszen arra számított, hogy a gyalogosok is zöldet kapnak és megindulnak, de nem történt semmi, így aztán padlógázzal hajtott rá a gyalogátkelőhelyre, nehogy valamelyik járdán toporgó a tilos jelzés ellenére lelépjen elé. Kiszámítható emberi reakciók eredőjében a másfél tonnás járműt uraló Vezető játszi könnyedséggel érvényesítette Isten adta elsőbbségét.
Állnak a zebránál, senki sem mozdul. Pedig már talán a lassabb gondolkodásúaknak is leeshetett volna, hogy meg kellene mozdulni ahhoz, hogy valami történjen, valami változzon. Ha átváltana a lámpa pirosról zöldre, csak egy fél percre, egyből mindenkinek egy kicsit jobb lenne az élete. Előrébb jutna, közelebb a céljához - valaki a piacra érne ki, más a kies főtéren sétálhatna ahelyett, hogy csak álldogál és vár a változásra. De ez Esztergom, itt senki sem mozdul, senki sem cselekszik. A várakozók csak várnak. Valakire, hogy helyettük cselekedjen.
Szép lassan kialakulnak a hangadók, mindkét oldalon. Innen ujjal mutogatnak a másik oldalon állókra, onnan hangosan kiabálnak az ittenieknek. Közben a vezetők és járműveik szabadon járnak fel-alá az egyre népesebb két csoport között. Senki sem nyomja meg a gombot, amivel megálljt parancsolhatna a fémnek és elsőbbséghez juttathatná önmagát. Még mit nem, hogy a vele szemben állóknak is jó legyen? Inkább állnak és várnak.
Ekkor ér a zebrához egy fiatal anya, két gyereket húz magával. Próbálna odaférni a gombhoz, de nem könnyű. Próbálna jelezni a gombnál állóknak, de nem figyelnek rá, leköti őket a másik táborral való perlekedés. Végül a kisfiát küldi előre, küzdje át magát a tömegen, nyomja meg a gombot. Az átküzdi, megnyomja. Fél perc sem telik el, és a lámpa zöldre vált. Senki sem mond semmit, senki sem köszön meg semmit. Hiszen ez Esztergom.